Payday loans
    ***  MESEBELI AFRIKA, nov. 25. - dec. 9.   ***  TRIBALJ, Húsvét - április 15-18.   ***   Pilóta regisztráció 2021   ***                  ***   COVID Irányelvek   ***   MONACO, BT - 2022. január 8-15.   ***   ELŐADÁS-SOROZAT   ***  1% ***
az Ipanemai lány
Az Ipanemai lány



Simonics Péter

világcsúcstartó siklóernyős pilóta, vezető oktató






Azon az éjszakán hallgattak az Atlanti-óceán vad istenei… 

Gonzalo Coelho admirális korán felébredt.  Szokatlan volt számára a nyugodt tenger. Hiányzott a hullámok jóleső, monoton ringatása, a vitorlák haragos csattogása. Ki tudja hányadszor életében ez a hajnal is http://www.mextesol.org.mx/best-prices-on-cialis-generic a tengeren érte. Járásába az állandó imbolygást, fülébe az aranypatkókat nem a cigányhuncutság, hanem az örökös tengeri utazások csempészték.  Ahogy a fedélzetre jött és körbepillantott olyan kép tárult elé, amitől könnybe lábadt a szeme. Körben, mint a posztósüvegek, sötétbarna gránitsziklák törtek az azúrkék ég felé.  A hegyek oldaláról buja zöld, megnevezhetetlen alakú és illatú növényzet csüngött a vízbe. Ismeretlen madarak kíváncsian, rikácsolva méregették az embereket a keresztárbocról.  Pontosan a hajó orra előtt egy  szabályos félkör alakú öböl  helyezkedett el,  amelynek egyik oldalán hatalmas gránitszirt magasodott. Az aranysárga homokfövenyből  kinövő sok ezer kókuszpálma levelét  könnyedén borzolgatta a kora reggeli szél. Végignézett az emberein. Néhányan közülük a kötélzetbe kapaszkodva már kíváncsian méregették a partot. A levegőben feszült várakozás lógott. A szelíd hullámok halkan loccsantak a hajó algákkal telenőtt oldalán. Az admirális nagyot szippantott a friss zöld növényzet és a tenger mindig sós illatából majd rekedt hangon a másodkapitányhoz fordult:

- Készüljenek a kikötéshez!


A hatalmas füttyögetést és az ovációt már nem is hallotta. (Évekkel később ennek a legénységnek néhány tagja kis híján rajtaveszett,  amikor a száznapos szélcsend miatt megrekedt hajóraj szinte egy helyben vesztegelt a világ legnagyobb összefüggő víztükrén. Ők pontosan tudták, miért  nevezték el  ezt a tengert „Csendes óceánnak”… )


 A jámbor admirális a kabinjába ment, majd lassan, cirádás betűkkel ezeket a mondatokat írta a hajónaplóba.

„Tegnap éjszaka egy folyó szövevényes torkolatába jutottunk. A hely kikötésre alkalmasnak látszik ezért elrendeltem a partraszállást. A felfedezők és a portugál korona által felruházott jogaimmal élve, a helyet, melyet Isten és a császár segítségével nekem adatott meg először megpillantani... „

Itt egy pillanatra elakadt. Tanácstalanul nézett a hajósinasára, majd ahogy körbepillantott szobájában a naptáron akadt meg a tekintete.  Elmosolyodott majd folytatta az írást . 

 „ … Január folyónak keresztelem..”

Azután lúdtollat még egyszer a tintába mártotta, majd a kikötés helye rubrikába öreges betűkkel a következőt írta: „Rio de Janeiro”

1502. január elseje volt.

Aligha gondolta akkor, hogy a világ egyik legszebb helyének adott nevet…


Az ipanemai lány  ( Garotta de weekly cost of levitra in uk Ipanema)

Csak a harmadik vagy a negyedik akkord után  kapom fel a fejem. Csodálkozva nézek körbe, de a caipirinhától csillogó arcok között nemigen  találok senkit, akiről feltételezném, hogy ugyanazt hallja, amit én. Ahogy a zenészekre pillantok, az egyik elkapja a tekintetem. Nem mai gyerek már, lehet vagy ötven éves. Az a fajta zenész, aki nyíltan a világ tudomására akarja hozni, hogy nem fog és nem is akar megöregedni. Ezt tükrözi hajviselete, ruhája és a tekintete. Amint összenézünk, nem tudom eldönteni, hogy az eredendő Gonosz vagy a Jó néz velem farkasszemet. Leginkább a „Hegylakó” című film negatív főhősére emlékeztet, de hát ez csak az én képtelen képzelgésem… Aztán a szemek sarkában az elnyűtt éjszakák ráncai mellett olyan fény villan, amely eloszlatja a kételyeimet. Mosolyogva biccent és azt mondja kávébarna szemeivel: "Na mi van kisöreg, eljössz velünk?"

Nem tudok válaszolni, mert már be is csukja a szemét. Becsukom  és én is érzem, ahogyan elindulunk.  Kicsit le vagyok maradva és egy pillanattal mindig később hallom meg a következő hangokat, de megyek velük. Talán még hallok egy dúrszeptin vagy egy e-moll hetes akkordot, aztán megszűnik minden. A mulatóhely zsongító hangzavarát úgy fújja ki a fejemből ez a néhány akkord, mintha a társas élet kommunikációs formái kimaradtak volna az emberi faj evolúciójából. És megyek át az időn. Zakatolva futok át az éveken, a konvenciókon, örömön és bánaton, születésen és halálon és az összes emberi elme által alkotott valós vagy képzelt paraméteren. Így sodródok a napok  korlátain  tapogató erkölcsök és végtelen képzelet között. Csak most hallom, hogy valaki énekel. Így énekel az eső, így lopakszik a hajnal, így szállnak a felhők. Megszólal egy szaxofon. Teljesen átengedem magam ennek a csodának. A zongora csilingelve futkározik a háttérben. Ez a zene egészen egyszerűen körbefolyik, megemel, és olyan messze visz, ahol még nemigen jártam. A szöveg és a muzsika találkozik. Incselkednek, vitatkoznak, szeretnek és gyűlölnek, elválnak és találkoznak, olyan mintha simogatnák az arcom. Becsukom a szemem, mert elképesztő ez a varázslat. Olyan emlékképek jelennek  meg amelyeket még meg sem éltem.

A szöveget nagyon messziről hallom de értem és megértem. Az európai fül számára talán disszonáns összehangzások buja sora úgy fonódik a szöveg köré, hogy egyszerűen megvilágosodik előttem:

A zene a válasz arra az örök és megfoghatatlan kérdésre, hogy honnan jövünk, hova megyünk, miért élünk. A Zene az ötödik, utolsó dimenzió, ami után már csak közeli rokonának, az Álomnak végtelen és időtlen birodalma következik …
 


Egy lány lépdel felém. Mintha egy lassított felvételt néznék. Egy pillanatra megáll az idő és a világ. Mezítláb van. Sába királynője lépdelhetett így. Mosolyog, a ruhája csak egy nagy fehér kendő. Egyenesen felém tart. A tengerparti szél a homlokába fújja csillogó fahéjszínű haját. Szemei könnyedén kísérik a tenger hullámainak mozgását. Ajkai csak kicsit sötétebbek a bőrénél. Olyanok, mint egy érett gyümölcs. Mintha mondana valamit. Beszéd közben nyelve hegyével megérinti felső fogait. Talán énekel?  Fajtájának minden szépségét viseli méghozzá erősen koncentrált adagokban. A bőre olyan, mint az olvadt tejcsokoládé. Ha egy idegen civilizációból érkezett lénynek kellene elmagyarázni a szépség fogalmát, akkor őt mutatnám meg, mert ez a látvány öröktől fogva rendeltetett így. Mintha nem lenne szembogara és szeme fehérje nem is fehér, hanem inkább világoskék.

De csak néz egyenesen előre… Nem rám.

Nehéz lenne benne hibát találni. Bár csak a rend kedvéért azért alaposan átvizsgálnám…

Persze itt mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, szép vagy csúnya, kövér vagy sovány a lényeg, hogy nő.  A lányokon életre kelnek trafikban szombat estére vásárolt filléres cicomák, amelyet egy európai nő sosem venne fel. A kislányok egészen kiskoruktól fogva tisztában vannak szerepükkel. Hihetetlen ez az identitás, amely annyira jellemző a brazil nőkre. A feladat, amire szinte születésüktől fogva tudatosan készülnek és ebben a környezet, és konvenciók maximálisan segítik őket, egyszerű. Fenntartani ezt a csodálatos emberfajt minden értékével, zenéjével, megtalálni a harmóniát a világgal, egymással és az idővel. 




Gyakorlott mozdulatokkal rajzolom a táblára Európa térképének körvonalait. Többé-kevésbé pontosan vázolom fel az országok határait mintegy fittyet hányva a szintén csak többé-kevésbé működő Európai Uniónak… Feltehetőleg sok nyelvtani hibát ejtve de folyékonyan portugálul ismertetem Magyarország népességéről és földrajzi helyzetéről az általam ismert adatokat. A gyerekfejek elképedve figyelnek. Van köztük olyan, aki még sosem látott igazi gringót.

Ahogy akadozva magyarázok egy pillanatra elönt a felismerés. Egy rozoga iskolában vagyok valahol a semmi és a dzsungel határán ahova úgy kerültem, hogy az egyik farmról az iskolabusz hozott el idáig. Most meg kell várnom, amíg véget ér az esti tanítás, hogy aztán elvigyen a következő faluig, ahol talán rám találnak a szervezők… Csodaszámba vesznek ezek a gyerekek és úgy is viselkedem és beszélek, hogy  megfeleljek ennek a nagy tisztességnek.

Este van. Bogárkarika kering a lámpák körül. A forró trópusi éjszaka átölel bennünket. A sötét meleg levegő eltompítja a zajokat. Nagyokat zöttyenve elindulunk a város felé…

Ahogy a Police Rodoviária  (rendőr állomás) felé közeledünk  magunkra húzzuk a mocskos teherautóponyvát. Ez azzal az előnnyel jár, hogy nem szednek le bennünket zsaruk erről a nyitott sörszállítóról, viszont hátránya, hogy egyfelől büdösek leszünk, ami megint csak nem  rettenetes tragédia, de nem  nézhetem tovább azt a csodálatos csillag panorámát, amely úgy világít a koromsötét trópusi éjszakában, hogy olvasni lehetne. A Tejút mellett egy másik galaxist is látni lehet. Na pont ez kellett nekem mikor amúgy is össze kell szednem magam, hogy itt tartsanak a földön a gondolataim... A Déli félteke csillagképei, talán éppen az ismeretlenségük miatt, nekem sokkal érdekesebbnek tűnnek. Arra gondolok, hogy amikor a napfogyatkozás volt nálunk vajon láthattam-e ezeket a csillagokat… Mielőtt megválaszolhatnám magamnak ezt a saját magam által feltett kérdést, elborít mindent a végtelen sötét és büdös ponyva. Ettől persze sokkal racionálisabb talányokat teszek fel magamnak. Például olyat, hogy meddig képes  levegő nélkül  élni egy ember, vagy pl. most pontosan mi is büdös, mert azért nem kizárt, hogy némi esszenciát én is  szolgáltatok ennek az ismeretlen összetételű, de már vegyi fegyver számba menő illatorgánumnak…




A zene pedig csak visz, csak visz a szigetre, ahol lakom. Ahol minden reggel arra ébredek, hogy a csendes, széles utcát gallyseprű kotorja végig összegyűjtve az éjszakai zivatar által letépett leveleket és ágakat. Valamelyik fáról lehullott lilásfehér  virágok  eleven szőnyegként borítják az utcát. 

A sarokban kényelmesen gunnyaszt a sötét. Hajnali két óra van. Olyan meleg van, hogy nem tudok aludni. Először azt számolgatom hány féle hangot csempész felém a trópusi éjszaka, aztán megpróbálom rendszerezni őket. A megáradt folyó tompa moraja adja az alaphangot.  Csak becsukom a szemem és látom, hogy a sáros víz korall fehér habokká alakul, ahogy zúgva áttör a folyómedret elborító gránitsziklákon. A sok eső miatt az idén sokkal  bővízűbb mint tavaly.  Az éjszaka szellemei susogva játszanak a faágak között. A néptelen utcát megvilágító, magányos, sárga villanykörtét tartó vasállvány rosszallóan meg-megnyikordul, ha a játék vad, levélszaggatós durvaságig fajul. Az árnyékok hol felkapaszkodva hol leugorva, morogva botladoznak a házfalakon. A ritmusra himbálózó, kacagó  villanykörte hol becsukja hol kinyitja szemét kénye-kedve szerint döntve árnyékról, fényről és sötétről. Valahol megcsikordul egy kapu. Még egy hang, ami alapot szolgáltat az éjszakai hangversenyhez. Ez a ventilátor lapátjainak ütemes suhogása. Tökéletes ritmusban van a folyó lüktető zúgásával. Távoli panaszos kutyaugatást hoz a szél. Eszembe jut, hogy az utcákon, pont az éjszaka garázdálkodó kutyacsapatok ellen a szemetet valamilyen állványszerű kosárfélében helyezik el, hogy a csavargó négylábúak ne tudják széthordani. Egy villám fénye csaknem nappali világosságot csinál a szobában. Gyorsan számolni kezdem, hogy hány méterre csaphatott be. Nem messze jutok a számolásban, mert a díszkivilágítást akkora csattanás követi, hogy ijedtemben kis híján lefordulok az ágyról.  Ahogy megszeppenve a falhoz lapulok, észreveszem, hogy még most is meleg a délutáni napsütéstől.  Egy szélroham söpör végig a kihalt utcán, aztán egy másik. Valahol már elégedetten hörög a szomjas hegyoldal. Olyan mintha köveket gurítgatnának a magasból.  A hangverseny irányítását átveszi a fémtetőkön ritmusra doboló eső. Pára és víz boszorkányok vihogva, futkorászva kergetik eső-seprűikkel a kövér, húsos leveleket a gőzölgő  utcakövön a dühösen vágtató folyó felé. A pocsolyákon buborékok születnek, élnek,  és aztán  meghalnak.


A pillanat mindig elszáll. Friss esőszag meg valami ismeretlen, édeskés virágillat keveredik a szoba nehéz, fülledt, áporodott levegőjével. Újra belekezdek a hangok számolásába, amikor megint meghallom a zenét. Arra gondolok micsoda összhangban van ezzel az éjszakai viharos koncerttel. A dübörgő  folyó, mint biztos tartást adó basszus nem engedi elkalandozni a fémtetőkön játszó pergődobot. A széllel feleselő, nyikorgó vasajtóból avanzsált szoprán szaxofon vidám latin dallamot játszik. „Como vai e como vai...” pengeti tovább a villanydrótokon a szél. Látom, ahogy a fekete bőrű zenész csukott, de mosolygó szemmel, csillogó felpuffasztott arccal fújja a trombitáját. Pecsétes inggallérja mögül kivillanó, izzadságtól fénylő nyakán kidagadnak az erek. Pedig nem is erőlködik. Aki így képes fújni, az boldogan hal meg… Közben lassan előre hátra dülöngél. A lábán a szépen suvikszolt olcsó lakkcipő hajszálpontosan egyszerre toppant a dobbal. Ők az igazi zenészek. Akik a zenéért, a zenében, a zenének élnek. Sokan olyan elképesztő nyomorban tengődnek, amit el sem tudunk képzelni. De ahogy az este jön,  felkerekednek és a favellák sikátorai közt botorkálva  a hónuk alá csapott hangszerekkel, mosolyogva indulnak a világot jelentő deszkák felé. Észre sem veszik a hatalmas, bűzölgő szemétkupacokat, amelyeket már rutinból kerülgetnek. A lépcsőkön ülő vagányok előre köszönnek nekik, mert a zene még itt is http://www.brochuremanagement.com/cialis-20-mg-tablet szent dolog. Itt, ahol a szegénység és a reménytelenség olyan mérvű, amelyet európai ember el sem tud képzelni. Talán azért bírják ki, mert a levegő telve van buy wellbutrin sr canada usefull link a trópusi élet mindennapokat átszövő életerejével. Dante ezekben a negyedekben alighanem megtalálhatta volna még mindazt, amit a pokolból kifelejtettek.  De a zenészek csak mennek. Minden este ugyanúgy. Ilyenkor elfelejtik a nappalok tragédiáit és a nappalok tragédiái is őket.  A zene szól, hívogat, és már megyek is… a második számot már nem is hallom…


  

„A világ könnyűrepülő fővárosa”  hirdeti a büszke felirat a város határain. Ami igaz, igaz. Két hónap van évenként, amikor nemigen lehet itt repülni az eső miatt. A másik tíz viszont nem akármilyen… Itt mindenki ismeri a pilótákat. A város idegenforgalmi bevételének 90 százalékát az itt garázdálkodó pilótákból termelik ki a vendéglősök és a hotelek. A főtéren még este 11-kor is az óriási kivetítőn siklóernyős filmeket vetítenek. A Pedróban  (ez az ernyősök egyik kedvenc önkiszolgáló étterme...) a pilóták kedvezményt kapnak a self service kajából. Egymást érik a csoportok a világ minden tájáról. Persze a szezon januártól márciusig tart ilyenkor több száz ernyős és sárkányos megfordul itt. A városban megszokott a hatalmas zsákokkal kószáló ember látványa vagy a reggelente a főutcán vidáman végigzakatoló néhány teherautó dübörgése, amelyeken fürtökben lógnak az ernyősök.


  

Izgatottan indulok el a starthelyről a jól megszokott tavalyi „üldögélő” kövem felé. Ma hajnalban értünk ide. De nem bírtunk magunkkal és már fel is best cheapest prices for levitra jöttünk a starthelyre. Amikor megérkeztünk még töksötét volt de majdnem elbőgtem magam, amikor megláttam a már jól ismert utcákat… Nekem ilyenkor záródik le és kezdődik egy új év, immáron  hat éve… Persze nem mutattam a többieknek. Helyette azt mondtam: „Gyorsan elmegyek a szigetre megnézni a szállást…”

Úgy éreztem egyedül kell lennem egy kicsit. Egy év eltelt és most megint itt vagyok, ahová egész évben vágyakozom. Ahol hol sírva, hol nevetve szól a szaxofon, ahol most a langyos hajnali eső csendben permetezve áztat bőrig. De nem érdekel, mert olyan illatokat hoz a szél, hogy mosolyogva rázom a fejem, miközben azt mondogatom magamnak." Pedig itt vagy Petikém! Ez igaz!"

Leperegnek előttem az elmúlt esztendő eseményei. „Arcok, nevek, mondatok. Persze nem túl fontosak”… Miért pont a Katona Klári dala jut eszembe... De nem sokat töprengek, hanem hagyom, hogy elöntsön a gondolkodás nélkül búcsúzó trópusi éjszaka govenadori varázsa.

A hajnal első fényei visszaverődnek az utcakőről. Száraz pálmalevelek zörögve ébredeznek a folyóparton. Ahogy átmegyek a hídon egy korán kelő bicajossal találkozom. Mosolyogva fogadja a köszönésem. Pipaszár lábaival elkeseredetten tapossa a pedált, fújtatását még sokáig hallom.

Máris mennyi minden történt! Pedig csak most érkeztem. A sziget, az én szigetem, ahol  a sétányra húsos levelű trópusi fák borulnak, ahol...


Eszembe jutnak a felüljárók alatt kartondobozfalú kunyhóban lakók, a napszemüveg alól kicsorduló könnycseppek, amikor a repülőtéren a lányok az európai fiúkat búcsúztatják…. A reménytelen szegénység, ahogy válogatás nélkül kopogtat végig a favellákon, a gyöngyöző fekete izzadtság a fillérekért gürcölő piaci tizenévesek sovány arcán… Az újságkép, ahol láttam, ahogy az egyik városi buszon egy bandita tövig nyomja a stukkerját az egyik utas szájába… Az igazságon és az igazság elosztásán töprengek. Egyszer azt olvastam, hogy „mindnyájan meztelenül jövünk erre a világra”. Ez alighanem igaz lehet, de ki dönti el, hogy aztán hol meztelenkedünk…?

Megint itt vagyok a szigeten. Ismerősen csattog a vizes aszfalt a futócsukám alatt. Mert naná, hogy futok. Aztán a szokásos reggeli. Frissen facsart narancslé 6*10 a huszonharmadikon liter, brazil kávé, friss kenyér, sajt, gyümölcs. Csak én lakom itt, mert a többiek elég konformisták. Ők egy másik, a főtérhez egészen közeli szállodában (?) tolják.

Kaja közben szakértek a helyiekkel. Pl. Silvanaval a kb. 50 éves mindig vidám nővel, aki itt dolgozik a hotelben. Amolyan mindenes. Terít, mosogat, takarít, nekem mossa ki a pólóimat néhány reálért, és mindig énekel. Sokszor kérem, hogy énekelje a „Garota de Ipanema”-t. Olyan nagyon nem is kell bíztatni…

-Pedru, Pedru!  (Ez én vagyok)

-Boa dia! Onde camisetas de vo ce? (Jó reggelt! Hol vannak a pólóid?) – fogad reggelente amikor bebotorkálok az ebédlőbe.

-Trazo un poco mas tarde. (viszem kicsit majd később) - válaszolom rá a szokásosat aztán a székbe rogyok.

Aztán van még itt egy-két pilóta innen-onnan. Többnyire ismernek és hát, ami igaz az igaz, eléggé tisztelnek is. Tele szájjal vetítek nekik a tegnapi ordas repülésről, amit persze ők meg tátott szájjal hallgatnak. Aztán együtt csámcsogunk. Néha még az újságba is belekukkantok a reggeli közben „mert hát nekem mindent tudni kő, ami nagyvilágban történik…”

Az utca másik oldalán lakom, fent a második emeleten. Kis szobám van, ami már két nap után reménytelenül rendetlen. Bár egy teherautó minden reggel idejön a szálló elé és összeszedi azt a néhány francia pilótát, akik szintén itt laknak én mégis a bringámra pattanok és elindulok a főtér felé, ahonnan 10 óra körül indulnak az autók a starthelyre. Ez a reggeli bebicajozás  ugyanúgy  hozzátartozik a napi rituáléhoz, mint az esti Pedrós vacsora  vagy akár a repülés. Sehol máshol és semmikor nem építem fel ilyen tudatosan a napomat, mint itt Govenadorban. Otthon elfolyik az idő az ujjaim között, de itt, ahol semmi nem múlna azon, ha bármely igen fontos dolgomat lekésném, nagyon céltudatosan élem a napjaimat…

A főtéren már több tucat pilóta ácsorogva várja a felszállítást. Találkozom a többiekkel is. Úgy látom rajtuk, hogy az arcuknál csak az éjszakájuk nyúlt hosszabbra. Persze nem szólók, mert miért is szólnék, hiszen egyfelől én is ott voltam… másfelől már egyszer, amikor  valahol egy hangos éjszakai szórakozóhelyen egyiküket próbáltam levadászni a táncparkettről - mondván holnap verseny van -  kinevettek és azóta is azt hallgatom…

De most fellógunk az egyik kamionra, ami egyébként öt reál (600 Ft) lenne és hát nyilván való, hogy ez az összeg bármelyikünk jövőjét veszélybe sodorná…

Elindulunk a városból kifelé. Aztán átmegyünk a Rio Doce-n ami itt már közel Duna méretű és megkezdjük a felkapaszkodást az Pico de Ibiturunára. A hegy lábánál fekvő kis utcákon átjőve mindig fetrengünk a röhögéstől, amikor az egyik „Bár” kerítésére festett alakot megpillantjuk. A jeles illusztráló művész szándéka feltehetően egy zenész megformálása volt. Bár nem ismerem a kortárs brazil képzőművészetet és az egyetemes naiv művészi irányzat sem ragadott soha magával,  de ez az alkotás minden kétséget kizáróan remekmű.

Persze aki kevéssé kiművelt bunkó, az legfeljebb egy kilencnapos vízhulla és egy zombi terrorista frigyéből származó torzszülöttet képes csak felfedezni. A kompozíció aktuális társadalmi mondanivalóját nagymértékben elmélyíti az alkotás elé nyíló rácsos ajtó…. Címe és alkotója mindmáig ismeretlen…



Ma a kétnapos CBP ( Brazil Siklóernyős Liga) első versenynapja van. Beneveztem mert úgy gondoltam jó edzés lesz az ezt követő Real Minas Openre. Ahogy nézem az ismerős  pilótákat  Oliver Thurmannt fedezem fel, aki a fiatal kora ellenére az egyik legjobb svéd pilóta. Szülei erdélyi szászok, akik a nyolcvanas évek közepén emigráltak Svédországba. Oli folyékonyan beszél magyarul. Nem is akármilyen magyarul. Erdélyi magyarul. Furcsa egy ilyen kölyök szájából hallani az ízes erdélyi beszédet a sokszor régen hallott, már elfelejtett kifejezéseket és szófordulatokat. Ittlétünk folyamán sokszor  még a levegőben is  úgy megnevetettet bennünket, hogy majdnem bepisiltünk. Például egy alkalommal  már néhány perce küszködtem egy gyenge  0.2 es (azaz igen gyenge) liftben amikor Oli megérkezett. Egy darabig girhelt velem majd az egyik körön átkiabált: "Ember! Minek csaltál ide?? Hun a termik??? Várjál ember, megcsaltál, szorulsz még!"

Mindezt valahol Brazíliában sok ezer kilométerre Erdélytől. Máskor egy kevéssé szimpatikus szipirtyót így méltatott: "Utálatos vénasszony!"


Szóval nézegetem a pilótákat és mérlegelem az esélyeket. Nem állok rosszul. Ahogy látom kevesen vannak a szériaosztályban, ami nekem jó. Talán annak a pár lelkes „elsőbálos” európai széria pilótának  az elkenése nem lesz probléma - gondolom magamban.

A mai feladat kb. 70 km. Na nézzük csak. Igazából senki sincs itt akivel lehetne szakérteni, mert erre a kétnapos versenyre nem is neveztek a többiek. A Rácz nevezett egyedül még rajtam kívül, de nem látom sehol. Nagyjából megtervezem az útvonalat. Egyik helyen nem egyértelmű merre kell menni. Na majd meglátom. Majd svancolok azt kalács….(Szóval majd követem az előttem lévő pilótákat, azt annyi…)

Na szépen el is startoltunk. Mondjuk ehhez a szép starthoz inkább csak a többiek járultak hozzá, mert én először a hasamon csúszva keltettem általános riadalmat, majd hangos tapssal kísérve egészen egyéni stílusban kezdtem hozzá színvonalas repülésem megkezdéséhez…

De a rossz kezdést még rosszabb folytatás követi. Ugyanis nem találom a variómat. Keresgélem, mert be szeretném kapcsolni, de nem találom sehol. Még a tartója sincs meg. Na ez kafa - gondolom magamban. Valószínűleg ahogy a fél hegyoldalt végigcsúsztam, valahogy lesodródhatott rólam. Aztán észreveszem, hogy a madzagon, amivel kikötöttem  egy varió himbálózik utánam… na ha más nincs ez is jó lesz! Próbálok neki valami helyet találni, de hát nem egyszerű. Közben  szépen húznak felfelé… na sebaj majd legfeljebb csak hallgatom. Szól is rendesen, nem is merem elengedni a féket, hogy megnézzem. Körbepillantok, mert hát mégiscsak verseny van. Szép kis akvárium. Utálom ezeket a hülye kezdőket. Szétparázom magam mikor jön nekem valamelyik. Az egyik, aki riogat egy perc alatt csak háromszor néz fel az ernyőjére…de minden alkalommal húsz másodpercig. Aztán úgy megnéz, mint Lajcsika az áthelyezett buszmegállót Lajosmizsén…amikor kis híján belém jön le is kopok mert gyengék az idegeim.
Alpercata az air start helye. Még 10.3 km-mondja a GPS-em. Egész jó helyen vagyok - nyugtatgatom magam. Ez nagyjából igaz. De a másik 50 pilóta is ezzel biztatgatja magát, akik közvetlenül mellettem repülnek. Szóval az igazság, az hogy nem vagyok sehol mert elb…tam a startot. De hát hol van még a vége. Merülök, mint a Búvár Kund… Kafa. Arra gondolok, hogy Cearában annyira szerencsétlen voltam, hogy itt, ha mindennap ötször a fűről tekerek vissza, akkor sem kárpótol az ég… Ez be is jön, mert sokat kockáztatva a hülyék szerencséjével sikerül az élbolyhoz felzárkóznom. Kívülről piszok látványos lehet, amit csinálok, mert úgy jönnek utánam, mintha fizetést kapnának érte… Persze, hiszen ez egy pénzdíjas verseny, de azért ez túlzás.

Na itt a fordulópont után kíváncsi vagyok, ki merre megy. Szépen bevárom a többieket. Na, olyan sokat nem is kell várni… Próbálom felfedezni Ráczot, de nem látom sehol. Mérlegelem a felhőzetet, a leszállókat és a visszavezető utakat, amikor döntök. Néhány elvetemült ide is követ. Nem is bánom, mert több szem többet lát. Ahogy együtt siklogatunk méregetem a többi ernyőt. Valami Flying Planet, aztán egy no name cucc de it's cool elég ordas, meg két Windtech. Be vagyok vizezve meg hát kevlár... úgyhogy ütöm őket siklásban. De hát tekerni is kell, és hiába érek oda elsőnek, elég gyenge az idő és mire beletalálok a közepébe már ott is vannak. Következésképpen együtt haladunk. Na itt az utolsó fordulópont. Hohó! Jobbról népes csapat közeledik. Ők a másik boly, akik a másik megoldást választották. Úgy tűnik nekik sem volt jobb az idő… Na megint szépen összejöttünk. Közben persze nézem ki van még itt szériaernyővel. Örömmel látom, hogy ebből kb. tízfős bandából csak  Oli a svéd fiú, és én repülök széria cuccal. Na ez tényleg kafa.

Nem is lenne baj, de az utolsó néhány km szembeszeles. Nyomjuk a gyorsítót rendesen. Végül a céltól kb. 2 km-re egy kis domboldalon köt ki a brigád. Magasság kellene, aztán be lehetne vállalni a besiklást. Persze parkettagyorsítóval és elég magasról. De egyenlőre erre esélyünk sincs. Ezen a vakondtúráson lejtőzik a banda, és amikor elpukkan valami cucc, sodródva tekergetünk egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy felesleges, mert ugyanoda érünk vissza. Aztán valahogy Frankie, a brazilok nagyásza, valahogy kicsit magasabbra teker, mint a többiek. El is indul. Látni, ahogy tapossa a gyorsítót. Úgy látszik, beér. A fene egye meg. De hát az mégiscsak egy Boomerang 2-es. (Három héttel később Frankie kis magasságban egy nagy oldalcsukódást nem tudott kivédeni és kb. 50 m magasról a fák közé esett. Súlyosan megsérült…)

Olival együtt  girhelünk.  Az egyik körön átkiabálok neki, hogy nyugi már csak ketten vagyunk itt a szériaosztályból, úgyhogy nem, kell kapkodni. Vagy nem hallja amit mondok vagy szórakozik, mert alighogy ezt elmondom elindul. Persze én meg utána. Nyomjuk a gyorsítót és süllyedünk. Szinte egyszerre fordulunk vissza vakondtúrásra. Minden kezdődik előröl. Megint elindul ez a balfék. Kiabálok neki, hogy csak be kell érni, mert már senki nem jön utánunk. Nem érti!? Nem tudom eldönteni, mert ez csak megy. Most várok, de amikor úgy látom, mintha kevésbé süllyedne, mint az előbb,  elindulok én is. Közben persze  átkozódom, hogy miért is nem indultam el én is, mert most legalább fél perccel  előttem van.

Aztán látom, hogy merül, mint Nemo kapitány. Na akkor hátraarc. Az eredmény ugyanaz. Vissza a domboldalra.

A harmadik kísérlet után beszopódunk mindketten valami nádasba… naná, hogy nem érünk be… Mire átcsörtetek a bozóton  patakokban folyik rólam az izzadság. Begyalogolok a célba.

Itt van ez a balfácán is. Nincs is erőm vitatkozni vele, mert egyfelől fáradt vagyok, másfelől meg annyira mulattat a szövege…




Másnap kicsit rövidebb feladatot írnak ki. Tegnap sem volt valami nagy idő, de a mai még rosszabb. Mégis szerencsém van, mert szinte elsőnek csinálom meg a startpilont. Ahogy visszanézek, azt látom, hogy a fele mezőny még el sem startolt. A másik fele meg aki a levegőben van, igencsak nagy teret enged a gravitációnak. Egy pár ürgével itt toljuk. Mintha mi nem akarnánk tudomásul venni, hogy ma szar az idő… Aztán nekünk is help kihúzzák a dugót.


Karcoljuk végig a dombokat de csak annyi magasságot nyerünk, ami a következő dombig elég. Neccesek ezek a kitekerések mert eléggé turbulensek ezek a termikek ma valahogy. Tapsol is akkorát az ernyőm, hogy a moszkvai nagyszínházban meghajolnak a csecsenek…

Aztán összeszedem magam. Megint szerencsém van. Stabilan, ami ma nagy szó, emelkedem. Nem haladok valami jól, de azért közeledek a cél felé. Van időm szemügyre venni a társaságot, akivel repülök. Nyílván az esélyeket mérlegelem és nagy megelégedéssel tölt el, hogy Olit nem látom itt az élbolyban. Itt van viszont a Rácz, aki nyomja mint az ördög. Vagy nem érdekli, hogy lerohadhat vagy lehetséges, hogy ő aztán  végképp nem tudja, hogy ma szar az idő… A lényeg, hogy  egyszer csak  4 km-re  vagyunk a céltól és a környékünkön nyoma sincs egy ernyőnek sem. Még a versenyernyők is lekoptak valahogy. Gyenge a lift,  de muszáj tekerni, mert  még előttünk egy kis hágó. Ahogy tekerünk a Rácczal  egy kék liftet azon gondolkodom, hogy  ha be is ér akkor is én nyerem a szériát mert ugye Oli valahol letalpalt, a Rácz tegnap gyengébbet gurított mint mi, úgyhogy van esélyem. Ahogy így gondolkozgatok hát úgy belelkesültem, hogy elindultam végsiklani. Hogy ezt hogy találtam ki, azt nem tudom, de az a lényeg, hogy kiszálltam a gyenge emelésből és gondolván, hogy a hágó szél felöli oldalán még kicsit emelkedem, aztán besiklok, elindultam. Azt sem tudom, hogy kivel akartam még versenyezni, mert tök nyerő passzban voltam, még ha a Rácz be is ért volna  előttem.  Nálam csak  Ő volt hülyébb amikor ő is elindult. Később azt mondta, hogy mivel kb. 100 m-el magasabban volt, mint én azt gondolta, hogyha Simonics beér, akkor ő is…

Hát így b…tuk el a második napot. Kishíján sírógörcsöt kaptam, amikor utánunk félórával meg egy órával a türelmes amatőrök átrepültek a fejünk fölött és besiklottak a célba.


Utálom a „Plázákat”  akárhol is vannak a világon, de most itt lesz az eredményhirdetés. A Govenador Plaza-ban.  Szokásos brazil menetrend. Két óra késéssel kezdődik a ceremónia. Rengeteg ember. Pilóták meg persze a plázalakók. Nagy hepaj lesz, azt már látom. Chico, a főszervező, showman és minden, nagy beszédet mond. Szponzorok stb. Kicsit már uncsi. Mennénk már a „Tom"-ba kicsit ellazulni...

Végül harmadik lettem. Kis pénz is jár hozzá. Na most szólítanak. Persze nagy fényezés, hogy milyen messziről jöttem meg effélék. Amikor kimegyek Chico, ( a főszervező) aki pontosan tudja, hogy beszélek (egy kicsit legalábbis)  portugálul, (mondom showman…) megkérdezi, hogy beszélek-e… Persze szokásomtól eltérően szerénykedek… Biztat, hogy mondjak egy pár szót az embereknek és átadja a mikrofont. Tudtam, hogy így lesz és ennek megfelelően, amíg várakoztunk kicsit, rákészültem… Az első pár mondat után döbbent csend támad.

Arról beszélek, hogy egész évben, amikor otthon vagyok, azt várom és arra készülök, hogy mikor kelek már útra, hogy idejöjjek.

„Most már tudom” - folytatom, „hogy  Govenador és a ti egész Országotok egy csodálatos része a világnak. Azt is tudom már, hogy két fontos dolog van cheap real viagra england remedies az életemben: Élni és meghalni, itt, Brazíliában…”

Olyan tapsot kapok, hogy elakad a lélegzetem. Számítottam rá, hogy tetszeni fog a krapekoknak a mondókám, de erre azért nem. A fazonok teljesen kész vannak. Én is…

Felnyalom a mézet, (felveszem a pénzt) és visszaülök az asztalunkhoz.

Jönnek egymás után és szorongatják a kezem. Próbálok laza gyerek lenni, de azért igen meg vagyok hatódva… Azt hiszem egyszerűen csak boldog vagyok. Mindenért. Hogy itt vagyok, hogy repülök, hogy azt szeretem, amiért szeretnek…

A pontot  az „i”-re  a Tom Caféban a zenészek rakják .

Csak a harmadik vagy a negyedik akkord után kapom fel a fejem…