Szombaton, mivel az időjárás teljesen romon volt, elkezdtem az előrejelzéseket bújni, mi lehet a legközelebbi nap, ami repüléssel kecsegtet. Windytv, windguru, met.hu, meteoblue mind egybehangzóan állították, hogy szerda lesz az a nap, amikor Sátoraljaújhelyen a helyem, hiszen szép napsütés, pont jó erejű északkeleti szél, és finom habos gomolyfelhők fogják kényeztetni a repülni vágyókat.

Found

The document has moved here.

A starthelyre felérve megállapíthattuk, hogy napsütés és kumók tekintetében helytálló az időjárás-előrejelzés, de a szél az messze elmaradt a várttól, ugyanis nem volt. Termikus befújások azért akadtak, így továbbra is optimistán tekintettem előre a nap hátralévő részét illetően. Egy félreeső szögletben neki is álltam ki- és összepakolni, amiben csak az új fiúknak tartott helyismertető késleltetett, by Csülök.
Közben az amúgy is már a felhőkben járó lelkesedésem tovább fokozódott, amikor láttam, hogy olyan nagykártyák jelennek meg, mint Simonics Peti, Forgó Szilárd, B. Ata, Detki Árpi, Horák Gyuszi. Ha ők itt vannak, olyan nagyon nem futhattam lukra. Az udvariassági körök és a klubélet letudása után – mivel már pár festék is volt a levegőben – beálltam startolni olyan negyed egykor, ahol egyetlen start kivárása után sorra is kerültem. A kellő befújás meg is jött egy percen belül, így villámgyorsan levegőbe kerültem, méghozzá simán, szépen, talán még Kinga sem ordította volna le a hajam.

Pár perc nívó alatti girhelés után megleltem a kissé rugdalós, teljes körön nem emelő, de azért használható termiket, amivel vagy 7-8an kitekertünk felhőalapig. Itt már a beígért szél is megérkezett, úgyhogy jó tempóban megindultunk NY-DNY irányban.
A csapat hamar kisebb részekre bomlott, ki északabbra, ki délebbre keresgélt, mi Lacával DNY-ra tartva távolodtunk a starttól, közben a felhőalap is emelkedett, az első felhő még 1600-on ült, a második már 1800-on. A táj közben szépen maradt el alattunk, minden úgy ment, mint a karikacsapás. A harmadik nagyobb tekerésnél jót keringőztünk Lacával egy álomszerű, többmagú, vagy száz méter átmérőjű lavórtermikben, és 2000 körül bekapott minket a felhő, amiből fület csukva menekültem.

Ahogy ismét láttam az orromnál tovább, láttam, hogy Laca párszáz méterrel elhagyott, és arrafelé megy, amerre én nem akartam, én egy szimpibb következő felhőt néztem ki magamnak. Így vesztettem el cimborámat. Tragikus...
Egyedül folytattam utam, ami nem remetei magányt jelent - kilométeres távolságokban mindenfelé ernyők voltak -, de azon a távolságon túl, ahol segíthettünk volna egymásnak. Lassan elmaradt mögöttünk a Zemplén, Tokaj jól felismerhető hegye a TV toronnyal is markánsan mögöttünk volt, amikor a variómra pillantva láttam, hogy ennek a fele sem tréfa, már csak háromjegyű a magasság érték, és egy nagy felhő árnyéka van az előttem elterülő szántókon. Itt összeverődtünk hárman, próbálván kerülni az árnyékot, és feljebb küzdeni magunkat, de ez nem volt egyszerű.
Már legalább 10 perce küzdöttem, vagy 200m magasságot tekerészve elvesztve - láttam a pillanatot, amikor az egyik kolléga alattam feladta, és megcélozta a közeli utat, leszállni -, amikor Megyaszó fölött megtaláltam a mentő termiket, ami először finoman, majd egyre markánsabban cibált fölfelé! 2100 környékén, elérve a felhőalapot, nem tekertem tovább, ráálltam a kurzusra, de az emelés nem csitult, sőt! Benn a felhőben, fület csukva, kigyorsítva még mindig 3-as, 4-es emelésben ültem, bevallom, ezt nem élveztem. Szerencsére ez nem tartott sokáig, a magasságleépítés csak győzedelmeskedett, így kiértem a felhőből, és megláttam Miskolcot a távolban. Ez kissé elaltatta a koncentrációmat, mert tudtam, hogy nagyjából 70-nél tarthatok, ami egyéni csúcs, úgyhogy nagyon elteltem magamtól. Persze a repülés ezt bünteti, magasságvesztéssel.

Miskolc fölött pont kezdtem pánikolni, hogy nem tudok rendesen megtekerni egyetlen emelést sem – pedig ott voltak -, amikor utolért H. Gyuszi, és együtt repülve átcsúsztunk a Bükk fölé. A táj továbbra is lenyűgöző volt, csak az zavart, hogy egyre közelebbről nézem...
Dél fele kellett fordulnom, mert előttem nem volt leszálló, illetve már a hegyek is magasabbak voltak a repülési magasságomnál. Itt elhatároztam, hogy azért sem adom fel – bár magasságom 400m alá csökkent – 200m-nél kisebb volt a felszín feletti magasságom. Végső ötletként – mikor már kinéztem a leszállót -, ráfordultam egy kaszálóra Mocsolyástelep (tényleg ez a neve) mellett, és ott volt a megváltó termik! Ebben Gyuszi letekert, mint a szart, úgyhogy megint egyedül maradtam, de azért a saját komótos tempómban kifacsartam ameddig bírtam, majdnem 2200-ig megint.
Innen már látszott az Eged hegy, és itt tudatosult bennem, hogy már egy béna végsiklással is megvan a százas, nemhogy egy jóval.

Azt hiszem, a koncentrációmnak itt mondhattam teljesen búcsút, egyedül azt mondhatom el pozitívumként, hogy továbbra is próbáltam a néhány megmaradt felhőre helyezkedni, de már csak utas voltam a beülőben, nem pilóta...
Jól megbámultam Egedet – vihorászva magamban, majd Egert északról kerülve még továbbsodort egy faluval a szél, ahol egy rendkívül szimpatikus focipályát meglátva – megküzdve az imént átrepült domb turbójával – le is szálltam négy órányi repülés után. Egerbakta lett a végállomás, ahol a fű kiszáradása ellen harcolva vagy egy negyedórásat pisiltem. Nem a fáknál, hanem ott, a pályán, a szükség nagy úr.
Ezután összepakoltam, lejelentkeztem Csülöknél, majd stoppal és vonattal hazautaztam. Közben nagyon jól esett sok cimbora telefonhívása, illetve csetes vagy fészbúkos gratulációja. Páran követtek livetrack-en, az ő szurkolásuk felejthetetlen, be is linkelem az idevágó szakaszt, remélem nem haragszanak, hogy így kiadom őket. (nem tudtam belinkelni)

Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segített eljutnom idáig. Gondolok itt a Fly Away mindenkori csapatára, illetve az ernyős társakra, akikkel egymást segítve repülünk, amikor csak lehet. Neveket nem írok, se ide – se oda, mert úgyis kifelejtenék valakit, amit nem szeretnék.