Payday loans
        ***  MESEBELI AFRIKA, nov. 25. - dec. 9.   ***  ÖLÜDENIZ, szeptember 10-17.  ***   Pilóta regisztráció 2021   ***                      ***   COVID Irányelvek   ***   Tanfolyamos előadások online   ***   ELŐADÁS-SOROZAT   ***  1% ***
KUKORICALEVÉL - Szatmári Balázs írása

Hajdúszoboszlón álldogálok a reptéren, és a felhőket nézem.

Éppen csak most kezdtek kipattanni az első gomolyfelhők… Elég késő van már, mindjárt 2 óra, de hát nagyjából erre számítottunk… Örülünk, hogy egyáltalán kinyílt a délelőtti inverzió. Nemrég Palaga Zoli arról számolt be, hogy az ide vezető úton látott füst 400 m környékén megállt, és szétterült. Az eddig elstartolt pilóták sem voltak képesek e magasság fölé emelkedni, így csak a remény maradt.

Az előrejelzés gomolyokat írt! És valóban. Bár elég kicsik még, az egyik kitűnik a többi közül, és útirányba is

403 Forbidden

Request forbidden by administrative rules. esik, éppen csak a város van közöttünk.


A srácok szerint időjárás-jelleghatáron vagyunk, tőlünk délre már jó lenne, de felettünk még semmi. Ilyen későn nincs már mire várni, öltözködni kezdek. Bár kevés esélyt látok rá, hogy sikerül átrepülnöm a város fölött, és megtalálni a kiszemelt felhő alatt elhelyezkedő felfelé törő légáramlatot, mégsem tudok jobb tervvel előállni. Az sem valószínű, hogy élni fog a felhő mire odaérek, de bízom benne, hogy van még ott cucc, ahonnan ez jött, nem egyszer mentett már meg döglött felhőre érkező új termik. Úgy ítélem, ha a csörlés végén jobbra fordulnék, talán rövidebb úton oda kerülhetnék.

Tóth Zolitól, legkedvesebb csörlőkezelő barátomtól engedélyt kérek a leoldást követő jobb fordulóra, aki biztosít róla, hogy ha kell, testi erővel is, de elrendezi számomra az ügyet. Persze könnyen beszél, ugyanis a tőlünk jobbra csörlő vitorlák, már régen eltekertek, így szabad a légtér. Végül szépen felvontat talajszinttől számított 360 m-re, ami nem túl sok, de a szoboszlói adottságokhoz mérten egész jónak nevezhető. Zoli minden tőle telhetőt megtett, innen már rajtam a sor.

Jobbra, hátra fordulok, és elindulok a távoli felhőm felé, bízva benne, hogy azért még a reptér felett találok egy emelést, de semmi. 270 m-en érek a város szélére. Talán tovább se kellene mennem, de többször tekertem már ki a város fölött, sejtek egy termiket előttem. Bár legutóbb magasabban voltam, bízom benne, hogy innen azért még kiérek kinyomott gyorsítóval, és igazából a szél is gyenge, nem kell nagy szembeszelet leküzdeni a visszaéréshez.

250 m-en végre megcsippan a vario. Belefordulok, de csak fél körön emel, azt is gyengén, éppen csak tartani tudom a magasságom, a szél viszont, ha nem is túl erős, de minden körrel beljebb sodor a város közepe felé. Próbálok az emelésre összpontosítani, de fél szemmel már alternatív leszállókat keresek a házak között, ha valami balul sülne el. Azt már tudom névtelen forrásból, hogy a körben elhelyezkedő emeletes házak közé nem túl szerencsés leszállni, az épületek okozta turbulencia miatt. Látok egy focipályát, de az kicsit messze van. Közben még egy körrel beljebb sodródom a központ felé, és még mindig csak 250 m-en vagyok. Kezd tudatosulni bennem, hogy ezen a magasságon nem folytathatom tovább, ugyanis ha elvesztem ezt a gyenge termiket, és még ennél is beljebb leszek szinte biztos, hogy háztető lesz a vége. Egy utolsó forduló, és 240 m-re süllyedek. 220 m!!! A testem elönti az adrenalin, és befejezve a fordulót elindulok vissza a reptér felé. Ennyi volt. Kitolom a gyorsítót, és már látom, hogy nem hibáztam, Szonja szépen visszaérne innen, bár olyan sok magasságvesztő manővert nem kellene végrehajtani a leszállóban…

Már nyugodt tudattal, de azért még enyhén remegő lábakkal tartok visszafelé, amikor hirtelen emelésbe érek. Lehetne ez az emelés a záloga egy biztonságos földet érésnek éppúgy, mint ígérete egy távrepülésnek. Alig kerültem ki egy szorult helyzetből, és újból döntési helyzetbe kényszerülök. Emeltetem magam még egy kicsit és szépen leszállok, vagy elölről kezdem az egészet és sodortatom magam vissza a városközpont felé. Valami furcsa 6. érzék, amit csakis a termikes időben eltöltött tapasztalatomnak köszönhetek, azt súgja, hogy ez a termik most más. Ez emelni fog! 180 m. Körbetekintve látom, hogy már a város nyugati széléhez is közelebb keveredtem, egyre több alternatív leszállót vélek felfedezni elérhető távolságban. Megérzésemre hagyatkozva, és eszem által jóváhagyva ismét tekerésbe kezdek. A vario immár egész körön jelzi az emelést. Közben azon morfondírozom: vajon mennyire néznek bolondnak a reptérről figyelő pilótatársaim? 3 kör után még mindig csak 190 m, de érzem, hogy most jó lesz.  Egy kicsit tágítom a kört, amerre erősebb emelést sejtek, és meg is találom a stabil 1,5 m/s-os liftet. 220 m. Néhány körön belül sikerül 400 m-re tornáznom magam, de itt valahogy véget ér ugyanúgy, mint eddig még mindenkinek. A város már nem zavar, innen már át tudok siklani fölötte, most az a gondom, hogy 400 m-ről nem sok esélyt látok újabb termiket találni. Mindenesetre elindulok, hiszen vissza már nem is tudok menni, és egyébként is, oly sokszor tekertem már ki a túloldalról, valami majd csak lesz.

A Tesco fölé még viszonylag magasan beérek – 300 m –, de a nagy reményekkel kecsegtető hatalmas beton felületek semmit nem adnak. Hallom a fejemben, ahogy a többiek viccelődhetnek, hogy eljöttem bevásárolni, mert nagyon úgy néz ki, hogy itt az utam vége. Már csak olyan termiklelőhelyeket kereshetek, amelyek egyben leszállónak is alkalmasak. Látok egy kisebb erdővel határolt legelőfélét. Bízva benne, hogy az erdőben levő hűvösebb levegő emelkedésre bírja a legelőről felé hömpölygő melegebbet, elindulok felé. Ahogy vártam, találok is egy gyenge emelést, de képtelen vagyok magasságot nyerni vele. Maradhatnék is abban bízva, hogy majd beerősödik, de nem szeretek egyhelyben lassan süllyedni. Már csak 200 m-en vagyok, nekem ennél valami határozottabb kell.

Újra szemügyre veszem a felhőt, már majdnem alatta vagyok. Próbálok útirányba eső termikforrást keresni, átcsúszok egy közeli napelemtelep fölé, de ismét csalódnom kell. Már csak 100 m. Most már erősen a leszállásra kell koncentráljak. 80 m-en átsiklok az elkerülő út fölött, itt talán a járművek is szakíthatnak fel valamit, illetve a túloldalon van egy leszállásra alkalmas kisebb füves puszta, valamint mellette egy kukoricaföld, ami nagyon jól jelzi, ha termik van fölötte.

Már nem tudom, hogy csak képzelem-e, de mintha valóban megmozdította volna valami a szélen lévő kukoricákat. Ráhelyezkedem, nincs már vesztenivalóm. Az ernyő hirtelen eltűnik hátra, és mintha liftben ülnék, elindulok felfelé! A fékeket már rég felengedtem, hogy amikor ismét visszatér a fejem fölé egy határozott fékezéssel megállítsam, és már dőlök is jobbra, bal fék fel. Ahogy újra süllyedni kezdek, már tudom, hogy rossz irányba fordultam, de sebaj, a félkör végén egyenesbe állítom a szárnyat, újra megkapom az emelést, de ezúttal várok a fordulóval, hogy jobb képet alkothassak a fejemben a láthatatlan termik elhelyezkedéséről. Hirtelen elcsuk az ernyő bal oldala, már dőlök is jobbra, de ekkor átvágódik az er
nyő jobb oldalra, és az a része is elcsuk kicsit. Már tudom, hogy képtelen leszek a megfelelő irányba dőlni, hiszen már azt sem tudom, éppen melyik oldalon van az ernyő, ahogy mindkét irányból kapva a pofonokat ide-oda táncol. Középre helyezem hát a testsúlyom, bízva benne, hogy az ingastabilitás csillapítani fog a hintán. Ismerem már Szonját. Tudom, hogyha a fékekkel próbálnám rendezni az ernyőt, csak késleltetném a dolgokat, mert Ő sebességből szereti rendezni magát. Felengedem hát a fékeket, hagyom, hogy sebességet nyerjen és igen, ismét repülünk, még ha csukott fülekkel is, amit most már egy kis fékpumpálással gyerekjáték visszanyitni.

Ez még mindig a széle. Nehezem tudom összeegyeztetni a 4 m/s-os emelést a termik szélével. Talán porördög? Megfordul a fejemben, hogy lehet jobb lenne leszállni, de ha ilyen csukást a talaj közelében kapok leszállás közben akár veszélyes is lehet. Vagy csak próbálom racionalizálni a vágyam a levegőben maradásra? A felfelé irány győz. Még mindig 100 m-en vagyok, de már kétszer megtaláltam a termik szélét, így már elég biztosan sejtem a mag irányát. Elindulok felé, elképzelem a variométer hangját, ahogy folyamatosan erősebben sípol, miközben haladok, és valóban gondolataim visszhangjaként sípolja pontosan ugyanazt, amit már megjósoltam. Elkezdem a fordulót, és sikerül teljes körön emeltetnem magam.

Megvagy! Stabil 2-3 m/s körönként. Önelégülten állapítom meg, milyen ügyes vagyok, hogy megtaláltam, amikor 50 méterrel arrébb kukoricalevélre leszek figyelmes. Mégis ott lenne a mag? Nem láttam elég ideig, hogy biztos legyek benne, és még mindig csak kb. 200 m-en vagyok, nem merem otthagyni a biztosan emelő köröm, hogy kiderítsem. Pár forduló után már közeledek a 400 méterhez, amikor hirtelen még több kukoricalevél és száraz falevél tűnik fel. Nem tudok tovább ellenállni, és megcélzom a legközelebbit, üldözőbe veszem. 4 m/s! 5 m/s! 6 m/s! Már nem nézem a műszereket, Szonja ismét idegesen táncol, de ezúttal nem ér váratlanul. Minden idegszálammal a fékzsinórokra feszülök, felhúzom a felsőtestem a két heveder közé, hogy a testemmel is tökéletesen érezzem az ernyő jelzéseit. Ebben a pillanatban megszűnt külön létezni pilóta és ernyő, egy rendszert alkotva, egymás jelzéseire reagálva, egy élőlénnyé olvadva válaszolunk, a termik támasztotta kihívásokra.

Közben a vario őrülten sípol, kénytelen vagyok lenézni, bár mire odatekintek már gyengült a jelzés 6,9 m/s!!! Mennyi lehetett az előbb? Elkezdek átszámolgatni, 25-30 km/h-val száguldok felfelé! Ennek már a fele sem tréfa! Hihetetlenül gyorsan kerültem 800 m-re, felettem a felhő egyre csak dagad. Csak nem zivatarfelhő? Hirtelen az érzelmek teljes skáláját átélem, a rettegéstől, hogy zivatarfelhő tetején fogok kikötni 6000 m-en, a perverz kéjes örömig, amit a kb. 8 m/s-os emelés okoz, amiről minden épeszű ember tudja, hogy nem feltétlenül egészséges.

Gyorsan megsaccolom a felhőalapot. Bár rohamosan közeledik, de még mindig messze van. 1500 m fölött kell, hogy legyen. Szétnézve a messzeségbe látom, hogy az én felhőm helyi jellegű, bár néhol feltűnik egy-egy torony, azért mégiscsak a veszélytelen fátyolfelhős kékség a jellemző, bőven van hova menekülni. Úgy döntök tovább emelkedem 1200 m-ig, majd még mindig távol az alaptól elindulok a széle felé. Viszonylag hamar kiérek, itt már csak 4-gyel emel. A biztonságot ígérő kékség közelsége újra bátorságot ad, és ismét tekerésbe kezdek, már jóval lágyabb széles fordulókkal, egészen 1700 m-ig. Ez már szinte felhőalap.

Elindulok Kaba felé, kicsi felhőfoszlányok irányába. Ez egy ilyen nap, most nem a minél nagyobb felhőket keresem, épp ellenkezőleg: a minél kisebbeket. Miközben haladok vissza-visszatekintgetek, hogy oldalról is szemügyre vegyem az „én” felhőmet. Egyre csak nő és nő, elgondolkozom a hihetetlen energiákon, amit tartalmaz, ahogy szippantott felfelé. Az árnyéka már egész Hajdúszoboszlót beteríti, társaim nagy elkeseredésére. Sejtem, hogy ebből az árnyékból már nem repül el senki. Kabán 800 m-en termiket találva ismét kitekerek 1700 m-re, de már nem nő felhő a fejem fölé, így nyugodtan tekintek vissza Hajdúszoboszlóra, és nézem, ahogy a felhőm áztatja a várost. 40 perce hagytam ott. 10 km-re tőle, már egyáltalán nem olyan rémisztő, látom a lokális jellegét, nem halad semerre.  Körösladány irányába teljesen kék az ég.

Veszélytelennek ítélem az időt, így nyitott szemmel elindulok hazafelé. Útközben a termikek, ha lágynak nem is mindig mondhatók, meg sem közelítik első termikem vadságát. Sőt, ahogy telik az idő egyre szelídülnek. Biharnagybajomnál már látom, hogy ha valahogy fent tudok maradni a kékségben Szeghalomig, biztosan hazaérek, ugyanis ott egész szép felhők nőnek. Nem foglalkozom hát átlagsebességgel, nagy távokkal, csak hogy minél magasabbról tudjak nekiindulni a következő termik keresésének. Tekerek fél-másfeles emeléseket is, ami most kivételesen nem is esik olyan rosszul. Néha a termik által felkapott bogarakat kapkodó fecskék segítenek egy kicsit, ha már felhő nem nagyon akad. Végül elérek Szeghalomig, ahol már felhő alatt magabiztosan tekerek 2200 m-re felhőalapra. Itt újabb döntési helyzetbe kerülök, de ezúttal már nem nehézségekkel kell szembenézzek. Épp csak azt kell kitalálnom, hogy maradjak az eredeti tervnél elindulva haza, vagy tartsak inkább Dévaványa felé, amerre szépen sorakoznak a szebbnél szebb gomolyok. Mégis, talán ez a nap legnehezebb döntése. A hazarepülés mindig nagy élmény. Felülről nézni az utcákat, ahol felnőttem, telefonálgatni a családnak, ismerősöknek, fényképeket készíteni… Ugyanakkor tudom nagyon jól, hogy ha ezt választom, bennem marad egy tüske. Mi lett volna „ha…”?

Az órámra tekintve látom, hogy nem sok idő maradt már hátra. Késő augusztus már, talán ha egy órát maradhatnék a levegőben. Itt már szél is van, felhő is, 2200 m-ről csak a végsiklásom kb. 20 km. Ha még 20 km-t megyek felhő alatt, az már 40 km, és 60-nál tartok felhőalapon. Felcsillan előttem egy újabb 100-as lehetősége. Végül 1100 m-en érek Körösladány fölé. Éppen elég a magasságom, hogy oda-vissza átrepüljek szülővárosom fölött, majd leszálljak a szélén. Egyik szemem sír, a másik nevet.

Most így döntöttem, legközelebb talán továbbmegyek…


Szatmári Balázs - 2016-ban végzett a Fly Away alaptanfolyamán és 2018 tavaszán szerezte meg B-vizsgáját... 3 év a levegőben... Csupán három... De ebben belefért több száz óra nettó levegőben töltött idő, jó néhány 100+ és egy 200+ távrepülés, és annyi rengeteg élmény, amit már nem tud a lélek megtartani magának... Talán ezért is született meg Balázs tandempilóta-vizsgája idén és így vágott bele ez év végén az oktatói képzésbe a Fly Away csapatánál ;)
Köszönjük a beszámolót Balázs, és mutasd továbbra is az utat a felnövekvő pilóta generációknak!