Payday loans
               ***   TRIBALJ, április 10-13.   ***  BUZET, április 30 - május 3.   ***   MAROKKÓ, március 11-18.   ***                      *** ÖLÜDENIZ, június 17-24. ***    ***  Fly Away előadássorozat 2019-20.   ***  English *** Deutsch ***  1% ***


Castelluccio - kedvcsináló lapok

- azaz színes(ített) visszatekintés a 2012. évi

castellucco-i túrára



Czakó Ádám (2012-ben végzett a Fly Awaynél)
 


Kezdeném is egy kis történelmi áttekintéssel – ha lenne erről információm. Bevallom, a túra előtt még csak nem is hallottam Castelluccio‐ról, hacsak nem Sergio Castelluccio pókerjátékosról, Jeff Castelluccio filmvágóról, Federico Castelluccio festő‐, vagy Franco Castelluccio szobrászművészről. De nem. Így hát mit volt mit tenni, utánajártam.

Umbria keleti széle nyúlik be a Nemzeti Parkba. Látható Norcia; kékkel jelöltem Castelluccio‐t. Castelluccio egy kis település a közép‐olaszországi Monti Sibillini Nemzeti Parkban, az Appenninek szívében, annak legmagasabban (1452m) fekvő lakott területeként. Az utolsó elérhető adatok alapján mintegy 150‐en lakhatják. Közigazgatásilag a 28 kilométerre fekvő, szállásunkként is szolgáló Norcia városához tartozik, melynek neve az olasz Norcineria szóból ered. Jelentése: hentesbolt. Az elnevezés nem véletlen. A környéket felölelő tartományt, Umbriát „Olaszország zöld szíve”‐ként is emlegetik.

Maga a nemzeti park 715 négyzetkilométer (71,5 ezer hektár!) kiterjedésű. Nevét egy legendásan bölcs jósnőről, egy Sibilláról kapta, aki egy hosszú és nehéz úton megközelíthető barlangban lakott. Ettől függetlenül azonban szerte Európából sokan vállalkoztak ezen útra annak reményében, hogy egy csöppnyit részesüljenek
a jósnő bölcsességéből.

A park szívében 10 olyan hegy is van, mely 2000 méterig magasodik, míg legmagasabb csúcsa, a Monte Vettore, 2.476 méteres.

Castelluccio eredetét homály fedi, de az bizton állítható, hogy az emberek jelenléte itt nem a közelmúltból való. A mondák szerint egy Titus Flavius Vespasianus (röviden Vespasianus; uralkodott 69‐79 között) római császár által üldözött zsidó kolónia telepedett le itt először.
Találtak erre terrakotta töredékeket a római időkből, de az 1600‐as évek közepén bronz érmékre is leltek, melyeken Marcus Aurelius Claudius Augustus (röviden II. Claudius; uralkodott 268‐270 között) római császár arcképe volt. Néhány dokumentum, és nem oly régi légi felvételek alapján egy ókori település nyomaira bukkantak a falu legmagasabb részein.

A mai Castelluccio‐ról az első írásos emlékek a 13. századból maradtak fenn, mikor a domb tetején egy „Castello De’ Senari” nevű települést említenek. A korabeli fellegvár a terület stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően született meg. Az elnevezés a longobárd „senàita” szóból ered, melynek jelentése határ, előőrs. Valószínűleg Norcia város helyőrségeként, egyúttal a közös legelők védelmére szolgált. „Mount Precino
Castle” néven is felbukkan; Castelluccio‐ként 1518 óta említik.

A fellegvár legnagyobb részét egy erőd alkotta. A házakat félkör alakban a déli oldalon emelték, így védve az északi oldalt a kedvezőtlen időjárástól. A láthatóan ferdén, egymáshoz közel álló házak ugyanakkor egymást védik, tartják melegen a tél során. A legtöbbnek kicsi ablakai vannak, és ha figyelmesek vagyunk, találunk még olyan házat, melynek falában még ott áll egy kerámiából készült szent. Ez nyújt védelmet a természet erőitől.


Ma már ott, ahol egykor épületek, istállók, ólak álltak, nagy, aszfaltozott tér fogadja a látogatókat. Körbetekintve a régi falakon nagy, festett, fehér feliratokat látunk. Ezek már az 1960‐as 1990‐es évek között kerültek oda helyiek által, helyi dialektusban. Így értekeztek hírekről, pletykákról, problémákról.

Innen indulva, feljutva a domb legtetejére érhetjük el a falu legrégebbi részét. Az 1500‐as évekből való régi erődből ma már csak egy kapu, és néhány falszakasz maradt. Tovább haladva érjük el a szintén ez időből fennmaradt Santa Maria Assunta templom kis terét. Ez a városka legfőbb történelmi, művészeti emléke, mely egy Giovani Antonio di Giordano nevű norciai szobrásznak tulajdonított, 1499‐ből származó fa Madonna szobrot őriz.




































Castelluccio története szorosan összefonódik a juhtenyésztés történetével. Amikor ez szezonális állattartásból állandó tevékenységgé lett, akkor kezdték meg a környező hegyek fáinak kitermelését, melyet építésre és tüzelésre használtak. Így most a faluból Norcia felé kitekintve az 1270 m tengerszint feletti magasságon elterülő „Piano Grande” („Nagy síkság”) tárul elénk.


















Érdekességek:

Franco Zeffirelli Assisi Szent Ferenc életének eseményein alapuló, 1972‐ben bemutatott „Napfivér, Holdnővér” (Fratello sole, sorella luna / Brother Sun, Sister Moon) filmdrámája több jelenetének a „Piano Grande di http://www.lanificio.com/index.php/5mg-levitra/ Castelluccio” ad otthont.














Castelluccio sajnos szeizmikusan aktív területen fekszik, ami időnként nyomokat hagy a régi épületeken. Így történt ez egy 1979‐es földrengés alkalmával is (lenti első kép 1979‐ben, míg a második a túrán, 33 évvel később készült általam ugyanarról az „épületről”).
















Figyelem! A következőkben leírt események valós történéseken alapulnak; a megjelenő szereplők nem kitalált személyek. A tények és a leírtak mindennemű hasonlósága nem pusztán a véletlen műve. Ja, és az írás néhol termékmegjelenítést is http://www.babynews.de/cialis-philippines tartalmaz…

Mivel ez volt az első külföldi túrám, igen nagy izgalommal vártam október 1‐ét, a 19:30‐as találkozót a BAH csomópontnál. Ennek okán az indulás előtt már mintegy 3/4 órával fel, s alá sétálgattam a találkozóhelyként megjelölt OMV‐kútnál – ami ugye „Mozgásban tart” (x) –, hátha látok valaki ismerőst.
De a buszok és a többiek pontosan érkeztek. Kipakolás az autókból, bepakolás a Ford Transit‐okba. Éreztük a különbséget – „Feel the it's cool can i order flagyl online difference” (x). Akinek volt biztosítása – például Allianz Extrém Sportok (x) – , Petihez ült, a többiek, mint én is, Kingához. És útra keltünk…
A kivilágított pesti éjszakából hamar kiértünk, ezért gondoltam, rápihenek az indulás izgalmaira. Ez szunyókálás formájában történt, így az első megállónknál, ami egy MOL benzinkút volt, meglepetten tapasztaltam, hogy az árak Euro‐ban vannak feltüntetve. A hirtelen ébredés után abban azért biztos voltam, hogy nem aludtam annyit, hogy idő közben bevezettük az Euro‐t, így felismertem, hogy átléptük a határt. Már Szlovéniában voltunk. Ez valóban a „Határtalan lendület” (x).
Gyors tankolás, nyújtózás, kinek egy kis feltöltődés, kinek épp az ellenkezője, és vissza a buszokba, hogy átszeljük az országot.
Nem is tűnt oly hosszú időnek, és már Olaszország útjait róttuk. Kinga nagyon kitartóan vezetett, de Velence magasságában úgy döntött, pihen egy kicsit. Hogy ne maradjon le semmiről, amíg pihent, úgy 2‐2,5 órát köröztünk Velencénél, hogy nagyjából ugyan ott ülhessen vissza a volánhoz, mint ahol átadta azt.

Ebből a kedves gesztusból adódóan azonban október 2‐án délelőtt késve, valamivel 11 óra előtt érkeztünk csak meg Norcia‐ba. A teljes csapat itt állt össze, hisz akik nem busszal – és nem Velence felől – érkeztek, már vártak minket. Legalább is ezt mondták.

Peti rövid túranyitó köszöntője után lehetőségeinkhez mérten gyorsan elfoglaltuk a szállást, kipakoltunk, bepakoltunk, és már úton is voltunk a „Piano Grande” („Nagy síkság”) irányába. De milyen úton…
Egy‐két kilométernyi sík terep után balra fel, és máris kanyarogtunk a meredek szerpentinen, ahonnan egyre szebb, és szebb kilátás nyílt a környező tájra, a Norcia‐t is magába foglaló völgyre. De ez után jött a java. Megálltunk egy kis pihenőhelyen a Piano Grande széle fölött, ahonnan letekinthettünk rá. Ezt először látni – nem leírható élmény. Ámulat, fotózás, további ámulat, majd vissza a buszokba, és átszelve a Piano Grande‐t irány fel, Castelluccio!















A városka valóban a középkort idézi. A főteret körülölelő kis üzleteken túl nézve gyönyörű kilátás, amerre csak a szem ellát. Felkerestük valamennyi ebéddel kecsegtető árust, boltot, és a napsütésben elfogyasztottuk első helyi ebédünket. Eltelve az étellel és a látvánnyal, indultunk le, hogy birtokba vegyük a Piano Grande‐t.

Peti eligazítását követően, eljött a várva várt pillanat: kibonthattuk zsákjainkat, hátunkra vehettük beülőinket, kiteríthettük, felcsatolhattuk, felhúzhattuk ernyőinket. Először magam is úgy gondoltam, hogy első napra jó lesz egy kis bemelegítő kutyázás, de nem bírtam ki, és valóban csak „kiskutyáztam”, és már másztam is a Colle Tondo‐t (más néven La Rotonda‐t – jelentésük nagyjából „Kerek Domb” ‐1421m). Ez a helyi „tanulódomb”.


Fentről persze még szebbnek tűnt minden, de egy kis gyönyörködést követően már siklottam is. Ez volt első castelluccio‐i repülésem, így a leszállást követően még nagyobb kedvvel folytattam a kutyázást… Fél hat körül csomagoltunk össze, hogy visszamenet Norcia‐ba, még megálljunk a közeli starthelyen, ami ha jól gondolom, a „Rifugio Perugia” nevet viseli. Innen Norcia felé lehet siklani. Ha ezzel az volt a cél, hogy kellőképpen felcsigázzon minket a másnapra, hát sikerült.

Ailuropoda melanoleuca Már így az első nap végére „pandásítottam” az arcomat, amit az erős napsütés melletti egész napos napszemüveg viselés eredményezett. Miután többen felismerték panda mivoltomat, önző módon vártam az ezzel járó előnyöket. Bambuszrágcsálás, fülem tövének, vagy hasamnak vakargatása, ösztönzés, hogy mielőbb párosodjak... Sajnos mindezek nagy része elmaradt, ami rávilágított egy tárgyi tévedésemre, mely szerint a
panda színe épp a szeme körül sötét. Nos, erről ennyit…


A vacsora mindig valóban méltó zárása volt a napnak. Előtte és utána rövid sétát tettünk, hisz nem a szállásunkon, hanem a városka szívében, egy másik szálloda éttermében költhettük azt el. A szálloda ugyanazon család tulajdonában van, mint ahogy ez a környék legtöbb szállodájáról elmondható. Petit persze minden este, mint régi ismerőst köszöntötte hol a pincér, hol éppen a tulajdonos, vagy annak felesége. Volt olyan pincér, aki egyben a tulajdonos fia – de ezt most nem bonyolítom…

Érkezésünkkor már várt minket a szénsavas és szénsavmentes ásványvíz, valamint kancsókban a vörös és fehér borok. Előbbi mindig kissé „melegebben”, közel szobahőmérsékleten, míg utóbbi kellemesebb, hűvösebb módon szervírozva.

Az asztalhoz érve első dolgom volt mindig megnézni a külön, részünkre kitett kis menülapot, igaz, sokat nem értettem belőle. Bár az utolsó napokra már tudtam, hogy a desszert „Dolce della Casa” – a „Ház édessége” –, ami minden este mást jelentett.

A vacsorákat levessel kezdtünk, amiről a legritkább esetben tudtam eldönteni, miből is készülhetett, de valamennyi sűrű, és rendkívül ízletes volt. Számomra külön érdekesség számba ment, hogy nem tették elénk a tálat, hanem a pincérek jártak körbe kezükben furcsa mód, megdöntve tartva azt, és könnyed mozdulatokkal merték tele tányérjainkat.

Az asztal elmaradhatatlan kelléke volt a kis fedeles edénykékben felszolgált reszelt, parmezán jellegű kemény sajt, amivel a legtöbb ételt sűrűn meg is szórtam. Más is így volt ezzel, ezért mikor az utolsó falatnyi sajtot kanalaztam, rendszerint szúrós tekintetek szegeződtek rám. Ezt hamar megtanultam kezelni, hisz olasz nyelvtudásom legjavát latba vetve újabb adagot, adagokat rendeltem. Ezt röviden úgy tudnám leírni, hogy bal kezemben szem magasságnál kissé följebb emeltem az üres sajtos‐tálat, míg jobb kezem mutató ujját az oldalához tartottam – tettem mindezt az asztaltól kb. 60 fokban balra fordulva, hisz ott állt a pincér. Mikor tekintetünk összetalálkozott, már csak bólintanom kellett, és egy percen belül ott volt a hőn áhított sajt. Egyfajta terülj‐terülj asztalkám érzés volt.

Az éttermet a legtöbbször 21‐21:30 között hagytuk el, de minden alakalommal szinte üres utcák vártak.















Ott tartózkodásunk második napján (október 3.), első reggelén kellemes meglepetésként ért a bőséges és finom reggeli. A kávéról nem tudok véleményt mondani, mert azzal nem élek, de a tej mindenképpen ízletesebb volt, mint itthon sokhelyütt.
A kiszolgálásra sem lehetett panasz. Volt olyan pincér, aki látva, hogy mennyi tejet iszom, kihozott nekem egy üveggel, – de az is look there generic cialis paypal lehet, hogy csupán zavarta, hogy mindig keresztezem az útját egy üres, vagy éppen teli bögrével kezemben. Na, és ott volt egy idősebb pincér is, aki megállás nélkül rótta a köröket az asztalok és a konyha között folyamatosan kommentálva, amit tett. Ha abból nem is, de a gesztikulációiból értettük, mikor rájött, hogy valamit ismét elfelejtett kihozni…





























A napirend szerint reggeli után, 9:00‐kor találkozó a szálloda előtt egy rövid megbeszélésre, hogy 9:10‐kor már a buszokban ülve induljunk fel a hegyre, le a katlanba, majd fel a hegyre…

Kilépve a szállodából persze első dolgom volt az égre tekinteni. Na jó, második, mert először a szálloda előtt legelő lovat láttam meg. Az arcokon látszott, hogy ki járt már ott, s ki nem. Akit elbizonytalanított a borult égbolt, a ködszitálás – mint engem is –, az még nem tudta, hogy alig negyed óra múlva mindezt már felülről fogjuk szemlélni egy valóban csodás út során.















Ismét csak megálltunk a Piano Grande széle fölötti pihenőhelynél, ami most még az előző napinál is szebb látványt nyújtott, ahogy felhőbe burkolózva magasodtak körülötte a kopár hegyek. A látványtól nehezen szabadulva mégis útra keltünk, hogy belülről is megcsodáljuk ezt az érdekes természeti jelenséget. Az azonban – a leszállónkról lévén szó tulajdonképpen szerencsénkre – gyorsan feloszlott, így a katlanból Peti kinézhette nekünk az aznapi első starthelyet. Útra is keltünk, bár azt túlzás lenne útnak nevezni, szóval irány a Monte Castello (de lehet, hogy a Fontanille, vagy Ventosola) oldala. Sajnos felérve már nem tűntek olyan ideálisnak a körülmények, így két órás várakozás következett. Ki‐ki igyekezett ezt hasznosan eltölteni pihenéssel, fotózással, szakmai beszélgetéssel, de Kinga például birkabelezőt készített pattintásos módszerrel.














Ezek után megcéloztunk inkább az előző nap már megtekintett, Norcia felé „vezető” starthelyet. Jellegzetessége, hogy a „parkoló”‐t meg kell osztani a helyi tehenekkel, akik magukat nem zavartatva legelésznek. A szél erőssége bennem itt is kételyeket ébresztett, de a tapasztaltabb pilóták – szinte – gond nélkül startoltak. Végül én is rászántam magamat, és bizony nem hiába. Hatalmas élmény volt átrepülni a hegyek között, át a tipikus olasz kisváros, San Pellegrino felett, hogy leszállhassak a síkságon.

Persze az, hogy ennyit vártam az első starttal később megbosszulta magát. Egyik buszunk már vissza indult Norcia‐ba, mikor többed magammal a másik busszal még nagy lelkesen ismét felmentünk a starthelyre. Ott a hegyoldalon éppen lesétáló Peti nekünk szegezte a kérdést: „Tudjátok hány óra van?”. Bizony, negyed hét is elmúlt, gyorsan sötétedett és a szél is erősödött. Ettől függetlenül visszakísért minket a starthelyre, és levezényelt egy‐két startot, de ezeket a repüléseket látva úgy döntöttem, ez már nem nekem való. Na, ez volt az az este, amikor Norcia‐ba visszaérve már indultunk is vacsorázni – a többiek után. Furcsán mutattam az elegáns szálloda elegáns éttermének elegáns vendégei között terepszínű nadrágban, bakancsban, bukósisak által összekócolt fejjel, koszos felsőben.

Október 4‐én az időjárás a Piano Grande‐t, így a Colle Tondo‐t jelölte ki számunkra. Ezúttal is a szokásos mederben folytak a nap eseményei, így a délelőtti kutyázást, lesiklást, lejtőszelezést követően délután kettő körül ellátogattunk Castelluccio‐ba megpihenni, megebédelni, ismét megtekinteni a helyi kisboltok kínálatát. Sonka, sajt minden mennyiségben, de volt siklóernyőző maci és még Unicum is – „Csak pozitívan!” (x).































Ezt követően ismét irány a katlan. Külön érdekesség volt számomra, hogy láthattam Petit, ahogy játszi könnyedséggel néhány perc alatt felkutyázott a Colle Tondo‐n úgy, hogy csak a C‐sorral (!) irányította az ernyőt, majd átröppent a szomszédos csúcshoz.

Itt említem meg a katlan néhány jellegzetességét. Egyik, hogy a közel s távol nincs egy darab fa sem, és villanyvezetékből is mindössze egy sort kell elkerülni. Ugyanakkor a tájhoz már szinte hozzá tartoznak az út mellett parkoló kis autók, melyekkel a gombászni vágyó környékbeliek érkeznek. Egyik kezükben bot, másikban kosár, és egész nap fejet lehajtva bóklásznak a katlan területén. Ilyet néha mi is generic diflucan pills csináltunk…















A Norcia felé vezető úton minden nap elhaladtunk egy csokoládégyár, valamint a húsbolt mellett, de ezúttal – bár későre járt – meg is álltunk ott. Érdekes volt, ahogy a csokigyár üzletéből át lehetett látni a gyárba, és persze az a rengeteg féle és fajta csokoládé, no meg az út túloldalán a hentes, ahonnan kilószám hoztuk el a sonkát.

Az utazások során jöttek mentek körülöttünk az állatok – lovak, juhok, vadnyúl, … –, hol szokott módon gyalogosan, hol gépkocsival. Hát, ez utóbbi félre is érthető, bár „olyat” is tapasztaltunk, de itt inkább arra gondoltam, mikor kifordult elénk egy terepjáró, aminek a csomagteréből egy kecske nézett ránk. Volt pár másodperc, míg megértettük, mit is látunk, de utána a derültség tovább tartott.












Október 5‐én visszatértünk a 3‐i helyszínre (Monte Castello vagy Fontanille vagy Ventosola), de most meg sem álltunk a tetejéig. Pontosabban busszal elmentünk addig, amíg csak lehetett, majd egy kemény séta meredeken felfelé. Persze a kilátás és a repülés lehetőség ismét bebizonyította, hogy érdemes volt felmászni. Innen is élmény volt repülni, pláne, hogy végre tudtam termikelni is. Volt egy – mondjuk úgy – nem tervezett leszállásom a hegyoldalban, de alighogy elkezdtem visszamászni, hogy újra elstartoljak, találtam egy kis plüss tehenet. Ezek szerint muszáj volt ott leszállnom… Később a többiek felvilágosítottak, hogy az nem tehén, hanem víziló. Sebaj. Egyel több állatfaj Castelluccio‐ban. Most már a beülőm szerves tartozéka.

A castelluccio‐i ebédszünetet követően ellátogattunk a legmagasabb hegy, a Monte Vettore lábához, hogy közelebbről is ismerkedjünk a fölénk meredő csúccsal. Néztük‐néztük, de végül csak maroknyi csapat indult útnak, hogy akár csak részben is, de meghódítsa. Büszkék voltunk rájuk, de jobbnak láttuk visszatérni a Piano Grande‐ra, majd a Norcia felé „vezető” starthelyre. Utóbbi volt a „kedvencem”, hisz egy lesiklás is eltartott 15 percig, miközben gyönyörködhettünk a környező táj szépségében. Persze itt sem volt mindig sima az út, de ezt Peti mindig előre jelezte, majd rádión nyújtott segítséget: „Ott egy kicsit dobál, de nincsen dráma, nincsen dráma. Mindjárt kint vagy belőle! Látod! Még egy kicsit kimehetsz balra, ott tart, aztán siklás a leszálló felé.”…

Bár a leszálló mindvégig jól látható, rá kellett jönnöm, hogy előtte „alacsony” magasságban nyolcasozás helyett, miért nem érdemes teljes kört leírni, hisz utóbbival elsodródtam, így sietve kellett csomagolnom valaki szántóföldjén. De volt olyan pilóta is, aki egy‐két településsel arrébb szállt le, és rádión kért segítséget, hogyan merre induljon a Valderano‐t jelző táblától.

Október 6‐ára egy anticiklon érkezett fölénk, így a katlanban nehezebben szállt fel a köd. Ez alkalmat adott arra, hogy jobban is megismerkedhessünk Castelluccio‐val, mert a délelőttöt ott töltöttük. Nem lehet leírni azt a hangulatot, ahogy az ember a sok száz éves falak között, a keskeny, üres utcákon sétál, miközben egy‐egy résen kilát a Piano Grande felett elterülő habszőnyegre… Helyi specialitás a mentolos birka‐hurka (salsiccia di mentolato), melynek eredetét homály fedi. Csak kevesek ismerik – és ők is féltve őrzik – a receptet, de annyi köztudott, hogy elkészítése, tárolása rendkívül nagy szakértelmet igényel. Színe valóban zöld, de hogy látványa ne riassza el a vevőket, ugyanakkor sokáig eltartható legyen, finom szövésű, puha kelmébe burkolják. Mindezekből adódóan csak különleges alkalmakkor készítik, és akkor is igen drágán mérik. Főleg az „A” minősítésűt. Azért, ha arra járunk, nyugodtan tegyük fel a kérdést bármely árusnak: „Salsiccia di mentolato è in vendita?”. Most nem volt.












A városkát dél körül hagytuk el, de előtte beugrottunk az első házak egyikében elhelyezkedő kis sajtgyárba, hogy a helyi ízekből otthonra is jusson. Ezt követően átindultunk a norcia‐i starthelyre, de a szél ott nagyon „harapott”, így egy órás várakozás után
végül a Piano Grande mellett döntöttünk.

A várakozás idejére kis körben versenyt hirdettem, hogy ki meri megsimogatni a bikák legnagyobbikát, és bár a nyeremény egy helikopteres túra a nemzeti park fölött (értsd: mentőhelikopter), valamint további két hét umbriai tartózkodás teljes ellátással (értsd: helyi kórház) volt, jelentkezők hiányában a verseny elmaradt. Én meg már annyiszor csináltam, hogy úgy gondoltam, most kihagyom…

Több évszázadra visszanyúló környékbeli hagyomány, hogy a helyiek az általuk nagyra becsült, tisztelettel övezett személyért birkát vágnak, majd az állatot ‐ annak bal mellső, szív felőli lábát kivéve – nyílt tűzön megsütik, és elfogyasztják. Ezt követően kiválasztják körükből az arra legérdemesebbet, aki abban a megtiszteltetésben részesül, hogy a meghagyott végtagot eljuttathatja az adott személynek, így hozva tudtára a helyiek tiszteletét. Teszi mindezt névtelenül… Ezt a kedves kis szokást azért idézem fel, mert ezen a napon volt köztünk olyan szerencsés, aki átélhette ezt.



















Október 7
‐én, ott tartózkodásunk utolsó repülhető napján borult éggel, és a kelleténél kissé erősebb széllel fogadott minket a Piano Grande. Feltekintve több emeletes, vékony, éles szélű lenticularisok jelezték az erős magassági szelet, így búcsúzásként maradtunk ott, ahol egy héttel korábban kezdtünk, a Colle Tondo‐n.

Jó volt látni, hogy akik a túra elején kezdtek mélyebben ismerkedni a siklóernyőzés rejtelmeivel, ekkorra már mind magasabbról elstartolva mutatták meg, hogy jó oktatók mellett ennyi idő alatt is cialis american online pharmacy biztonsággal el lehet sajátítani a starttechnikák, a siklás és leszállás lényegi részét.

Utolsó leszállásomat követően Peti odahívott magához, és jelezte, hogy a túrán látottak alapján megadja nekem az „A‐vizsgát”. Én ezt nagyon megtisztelőnek éreztem, pláne, hogy a nyár folyamán már Kingától is részesültem ebben, így most két aláírás is van a repülési naplómban!

Fél hat körül vettünk búcsút a katlantól, hogy az egész hetes fizikai munka után a buszokban kicsit megpihenve nézhessünk vissza a Norcia‐ba vezető útról.
Remélem, mindannyiunknak, és talán e sorok olvasójának is lesz még része ebben.

A vacsoránál ismét összegyűlt a teljes csapat, és meghallgattuk Peti túrazáró szavait. Tőle elmaradhatatlan módon méltatta a csapatot, a növendékek, pilóták fejlődését, nem térve ki természetesen arra, hogy ebben milyen nagy szerepe volt oktatóinknak. Külön kiemelte, példaként állította elénk Sanyi bácsit, akiről még magam is írnék néhány sort.

Meg kell, hogy említsem a vacsorák alkalmával folytatott beszélgetéseket könyvekről, filmekről, versekről (Peti egy saját kis kétsorosát is megosztotta szűk körben!), aerodinamikáról, olasz konyháról, étkezési kultúráról, ami tovább fokozta az esték nyújtotta élményt.

















Mindenképpen szeretném ezúton is megköszönni Kingának és Petinek a túravezetést; mindazt az élményt, amit Ők tettek lehetővé, mindazt az új ismeretet, amit ismét Nekik köszönhetően sikerült elsajátítani, illetve elmélyíteni.

Köszönet illeti a „profi” pilótákat is (Fecó, Jocó…), akik egy‐egy apró útmutatással, vagy kérdéseim megválaszolásával segítettek, hogy kissé előrébb lépjek ezen a szép úton.

Hát, nem állíthatom, hogy kifogytam a mondandóból, de félek, hogy így se sokan értek a végére, így igyekszem soraimat rövidre zárni.

És akkor még egy kis személyes megjegyzés így a végére.
Ezen út során volt szerencsém megismerkedni Varga Sanyi bácsival, aki hozzáállásával, fizikai‐ és szellemi erejével, – és hagy írjam le így – példamutatásával számomra nagyon sokat adott hozzá a túra élményéhez.
Nem oly rég volt alkalmam másik oldaláról is megismerni, mikor is egy zongorakoncert keretében mutatta be többed magával ez irányú tudását. Elmondása szerint már kétszer elmúlt 35, mikor évekkel ezelőtt elkezdett zongorázni. Erre mondom én, hogy „Öreg rozmár nem sz@roz már!” – már, ha meg nem sértem.
Hogy is kapcsolódik ez ide? Magam sem tudtam, hogy ennyi kötődés lehet a zene és a siklóernyőzés között, de ebből is kaptam ízelítőt. Hogy a nyitó darab („Sűrű csillag ritkán ragyog az égen”) felkonferálása során nem maradhatott el egy mongóliai túra, az ottani éjszakai égbolt felidézése, vagy egy négykezest követően a kotta és a mentőernyő között vont párhuzam, miszerint legjobb, ha egyikre sincs szükség, de ha mégis kell, ott van, és tudjuk, hogyan kell használni…
Köszönet mindezért Neki is.

Ide valami igazán frappáns befejezés kívánkozik, amin sokat gondolkodtam...

VÉGE